Csiri Biri Mesék 2.
A madárfióka
A nap még alig kelt fel, de már aranyló fényével simogatta végig a kertet, ahol a fűzfa hosszú ágai úgy hajladoztak, mintha a fénynek táncoltak volna. A levegő friss volt és tiszta, a madarak csicsergése pedig ébresztőként szólt az egész ház körül.
A gyerekek hamar benépesítették a kertet, hiszen tavasz volt, és egy tavaszi délelőtt olyan kalandokat ígért, amelyeket lehetetlen lett volna a házból nézni.
A gyerekek aznap a kert fűzfájának árnyékában játszottak. A fűzfa lombja úgy borult eléjük, mintha egy zöld sátor alatt lennének, ahol minden titokban történhet, távol a felnőttek zajától.
Elíz épp egy új játékot talált ki.
– „Építsünk ágakból tündérkaput!” – mondta lelkesen.
Anna egyből rávágta:
– „Vagy legyen inkább manóverseny! Olyan akadálypálya, amit csak igazi manók tudnak teljesíteni!”
Vince mosolyogva nézte őket.
– „Mi lenne, ha mindkettő lenne? Előbb építünk egy tündérkaput, aztán azon megyünk át a manópályára?”
– „Ige … e … en!” – visított Mira és Engie egyszerre, és már rohantak is ágakat, virágszirmokat keresni.
A játék már javában folyt, amikor Anna hirtelen megállt.
A fű szélén, a bokrok alatt valami egészen halk hang csilingelt.
Csip… csip… csip… csip…
– „Elíz … ezt hallottad?” – kérdezte suttogva.
Elíz felkapta a fejét.
A hang valóban létezett.
– „Gyerekek! Valami bajban lehet!” – mondta Elíz komolyan.
Vince azonnal odalépett.
– „Keressük meg! Mira, Engie, óvatosan nézzetek a bokrok alá!”
A két kicsi már négykézláb kutatott, a fűzfa hosszú levelei halk zizegéssel mozdultak meg felettük.
Csip… csip… csip…
– „Itt van!” – kiáltotta Elíz.
A bokor tövében, a nedves fűben egy apró, pihés kis madárfióka kuporgott. Tollai még alig voltak, teste remegett a hidegtől és félelemtől.
Mira szeme megtelt együttérzéssel.
– „Szegény kicsike…”
Vince leguggolt mellé. Látszott rajta a felelősség: meg akarja menteni, bármi történjék is.
– „Biztosan kiesett a fészekből. Fel kell juttatnunk.”
Anna felfelé mutatott.
– „Ott a fészek, nézzétek! A fűzfa egyik ágán!”
És tényleg: a fészek magasan, de nem elérhetetlenül hintázott az ágon.
Elíz gondolkodóba esett.
– „Vince, te vagy a legmagasabb, de… szerintem akkor sem éred el.”
Anna hirtelen felkiáltott:
– „Hozok sámlit!”
És már rohant is, olyan gyorsan, hogy a fű is meghajolt mögötte.
Mira és Engie mellette ugrabugráltak.
– „Segítünk! Segítünk!”
Vince közben óvatosan a tenyerébe vette a fiókát. A kis madár remegett, de ahogy megérezte Vince kezének melegét, lassan csillapodott.
– „Nyugi, kicsike…” – mondta Vince – „már úton vagy hazafelé.”
Anna visszaérkezett a sámlival, lihegve, büszkén.
– „Itt van! Erős vagyok, hoztam!”
Vince tartotta a sámlit, hogy stabil legyen.
Elíz fogta Anna kezét, hogy fel tudjon mászni.
Mira és Engie ugrálva biztatták:
– „Menni fog! Menni fog!”
Anna felállt a sámlin, Vince a kezébe adta a fiókát.
A kislány nyúlt… nyúlt… majd óvatosan beletette a fészek puha, tollas mélyébe.
A fióka megpihent. Szinte azonnal elcsendesedett.
De ekkor valami megváltozott a kertben. A levegő sötétebb lett egy pillanatra, mintha egy hatalmas árnyék suhant volna el felettük.
Vince volt az első, aki felnézett.
– „Gyerekek… valami jön!”
A többiek is felnéztek.
Az égen egy nagy madár közeledett. Szárnyai szélesen suhogtak, árnyéka rávetült a fűzfára.
Mira ijedten bújt Vince mögé.
Engie kezét tátott szájjal kapta a szájához.
Elíz és Anna hátraléptek.
– „Mi van, ha…” – kezdte Anna, de el se merte mondani a gondolatot.
A madár egyenesen a fészek felé szállt.
A gyerekek visszatartották a lélegzetüket.
Ám ahogy a madár közelebb ért, Vince arca felderült.
– „Ne féljetek! Ez az anyukája!”
A madár puhán szállt le az ágra, csőrében eleséggel.
Finoman a fióka szájába tette, majd óvón köré hajolt.
A gyerekek szeméből eltűnt a félelem, helyette csillogó öröm költözött belé.
– „Megmentettük.” – suttogta Elíz.
– „És most már biztonságban van.” – tette hozzá Vince.
A madár anyuka egy pillanatra a gyerekek felé fordult. Tekintete nyugodt, hálás volt, mintha azt mondaná:
„Köszönöm.”
Miután a fióka biztonságba került, a gyerekek fellélegezve visszasétáltak a fűzfa árnyékába. De a nap még nem ért véget, ott volt még rengeteg játékra idő.
Elíz javasolta:
– „Építsünk a fűzfából egy titkos házikót a manójátéknak!”
Anna csillogó szemmel:
– „És legyen mellett egy madárkórház is! Hátha másnak is szüksége lesz ránk!”
Mira már rohant ágakat gyűjteni.
Engie kacagva követte.
Vince csak mosolygott.
– „Na jó, csapat! Munkára fel!”
Egy óra múlva már állt a fűzfaházikó:
ágakból, levelekből, virágokból fonva, tündérkapuval, manóösvénnyel, titkos búvóhellyel.
A „madárkórház” pedig egy kis levélpárnából és mohából készült.
A gyerekek egész délután nevetve futkároztak, bújócskáztak, madárhangot utánoztak, virágkoszorút fontak, és minden pillanat egymást érte.
Ahogy a nap lassan elsüllyedt a házak mögött, a kert aranyból rózsaszínbe váltott. A madárfióka már békésen aludt a fészekben.
A gyerekek még utoljára felnéztek rá.
– „Jó éjt, kicsi madár!” – suttogta Anna.
– „Vigyázz rá, anyukája.” – mondta csendesen Elíz.
Vince átölelte a két kicsit.
– „Ez egy igazi hősies nap volt.”
A gyerekek halkan elindultak hazafelé.
Mindegyikük szíve telve volt melegség, büszkeség és egy különös jóleső boldogság érzésével.
Aznap este, amikor ágyba bújtak, mindannyian ugyanarra gondoltak:
Egy kis életet mentettek meg.
És ez a nap soha, de soha nem fog eltűnni az emlékeik közül.
irta: Nyitrai József 2025.11.18.
Csiri Biri Mesék 3. >>
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu