Csiri Biri mesék 1.
A didergő hóember
Szép téli reggel volt, a nap éppen csak felkelt a hóval borított táj felett. A levegő hűvös és friss, a fák ágai mintha cukormázat kaptak volna, a táj csillogott a hópelyhektől, amik szorgalmasan hullottak alá a kék égből. Olyan nap volt ez, amikor az egész világ mintha egy hatalmas hófehér mesekönyv lapjain ébredt volna.
A házban öt gyerek izgatottan öltözködött: Vince, a nagytesó, Elíz, a gondoskodó nővér, Anna, a barátjuk és a két csintalan legkisebb, Mira és Engie. Mindannyian alig várták, hogy kijussanak a friss hóba.
– „Na, kislányok, készen álltok? Ki lesz az első, aki hóembert épít?” – kérdezte Vince mosolyogva.
A többiek izgatottan viháncoltak, a kabátjuk zsebét végigtapogatva, mintha csak ellenőriznék, minden téli varázslat ott lapul-e benne.
– „Én kezdem a hóembert!” – kiáltotta Mira, mire Engie csatlakozott hozzá.
– „Előbb hópelyhes versenyt tartunk!” – döntötte el Elíz, a csapat kis karmestere.
A gyerekek azonnal szétfutottak, és nevetve ugráltak a lehulló pelyhek után. A hópelyhek olyanok voltak, mint apró tündérek, mindegyik más-más mintájú, és ha a gyerekek tenyerébe hullott egy, 1–2 másodpercig még csillogott, mielőtt eltűnt.
– „Nézd, Vince! Ez a pelyhem olyan, mint egy csillag!” – mutatta Anna.
– „Ez meg olyan, mint egy hópelyhes virág!” – csodálkozott Mira.
A kacagás messzire szállt a téli erdő felé.
A verseny után nekiláttak a hóembernek. A nagyok gurították a legnagyobb hógolyókat, a kicsik pedig díszítettek, cipekedtek, ötleteltek.
– „Ez lesz a hóember feje!” – jelentette ki Mira egy óriási gömbbel.
– „De az az egész testedet is betakarná, Mira!” – nevetett Elíz.
Engi közben gallyakat gyűjtött a karokhoz, Vince régi gombokat keresett, Elíz sálat, Anna pedig egy félretett répa orrot talált a madáretető közelében.
A nagy hóember lassan összeállt. Kalapot kapott, sálat, gombokat, mosolygós szemet.
– „Csináljunk neki családot is!” – javasolta Vince.
A többiek örömmel egyetértettek, és hamarosan öt hóember állt sorban, nagyapa hóember, apuka hóember, anyuka hóember, két kis hógyerek.
Mintha egy igazi hócsalád nézne a gyerekekre.
– „Most jöhet a hógolyócsata!” – kiáltotta Vince.
A gyerekek rögtön szétszéledtek. Repültek a puha hógolyók, nevetés és sikongatás töltötte be a kertet.
Mira és Engi csapatot alkotott, és alattomosan megkerülték Vincét.
– „Támadás!”
– „Ááá! Két kicsi manó ellen nincs esélyem!” – nevetett Vince, és megadta magát.
Elíz és Anna összefogtak, és hófalat építettek, ahonnan ügyesen dobálták a többieket.
A játék sokáig tartott, míg végül a nagy hóemberre támaszkodva kifújták magukat.
Ahogy pihentek, Mira észrevett valamit.
– „Vince… nézd! A hóember… mintha… remegne?”
A gyerekek egyszerre figyeltek fel. A nagy hóember valóban didergett. Hóteste reszketett, a répaorr finoman billegett.
– „Ez meg hogy lehet?” – csodálkozott Anna.
– „Talán… hidege van?” – mondta félhangosan Engie.
– „Egy hóembernek hidege? Lehetetlen.” – nevetett Elíz.
De a hóember ekkor megszólalt:
– „H-h-hello… gyerekek…”
A gyerekek egyszerre hőköltek hátra, de nem félelemből – inkább ámulatból.
– „Te tudsz beszélni?!” – kérdezte Mira tágra nyílt szemmel.
– „Hát… most már igen… de nagyon-nagyon fázom…”
– „Fázol? De hisz te hóember vagy!” – csodálkozott Anna.
A hóember szomorúan bólintott.
– „A szeretettől keltem életre… de ha a szeretet meggyengül, én didergek…”
A gyerekek egymásra néztek.
– „A mai játékban mindenki csak magára figyelt néha…” – jegyezte meg halkan Elíz.
– „Talán jobban össze kell tartanunk!” – tette hozzá Vince.
– „Segítünk neked!” – mondta Engie határozottan.
– „De mitől lesz egy hóembernek melegebb?” – töprengett Vince.
Ekkor Anna felkiáltott:
– „A szeretet melegít! Csináljuk meg a legnagyobb, legvidámabb hóünnepet!”
A gyerekek azonnal munkához láttak:
hócsillagokat faragtak, hóvirágokat formáltak, hóangyalokat készítettek, körbe-körbe rohangáltak, énekelve, táncoltak, kézen fogva pörögtek.
A hóember lassan abbahagyta a reszketést.
– „Ez… ez csodálatos… Ez a szeretet melege…” – mondta boldogan.
A hóember szeme csillogott, mintha apró fények gyúltak volna benne.
Ahogy ünnepeltek, egy különösen nagy hófelhő ereszkedett a kert fölé. A ködből egy kedves, öreg lény lépett elő, a Hóvarázsló.
Fehér szakálla a földet súrolta, ruhája jégcsillagoktól csillogott.
– „Gyerekek, ti különleges dolgot tettetek…” – mondta mély, zengő hangon.
– „Egy hóembert csak a tiszta szeretet kelthet életre. Ti pedig olyat adtatok neki, ami egész télen át melegen tartja.”
A gyerekek büszkén mosolyogtak.
– „Köszönjük!” – mondta Mira.
A Hóvarázsló odalépett a hóemberhez, botjával megérintette.
– „Mostantól egész télen velük maradhatsz és sosem fogsz fázni.”
A hóember szája fülig érő mosolyra húzódott.
A varázsló eltűnt, a hóesés elcsendesedett, és a gyerekek fáradtan, de boldogan indultak haza.
– „Ez volt életem legjobb napja.” – mondta Anna nagyot ásítva.
– „És a legvarázslatosabb!” – tette hozzá Elíz.
Vince átölelte a kisebbeket.
– „Látjátok? A szeretet tényleg melegít. Még egy hóember szívét is.”
A hóemberek a kertben álltak tovább, nem olvadtak, nem dideregtek, csak mosolyogtak, mert megtöltötte őket a gyerekek szeretete.
A szeretet az, ami valóban melegíti a szívet és a legnagyobb hóemberek is csak, akkor válnak igazán élettel telivé, ha megosztjuk egymással azt, ami a legfontosabb, a törődést, az összetartást és az örömöt, mondta Vince.
irta: Nyitrai József 2025.11.17.
Csiri Biri Mesék 2. – A madárfióka >>
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu