Szivárványvölgy meséi
Hablaty és Nyafi kalandjai
A titokzatos árnyék nyomában
Hablaty, a kis sárkány és Nyafi, a kis kobold lány egy nap vidáman sétálgattak a Szivárványvölgy szélén. A nap melegen sütött, a madarak dalolva repkedtek fölöttük, a két barát pedig épp arról beszélgetett, hogy milyen jó lenne egy békés, kalandmentes napot tölteni.
– Egyetlen apró kaland se! – mondta Hablaty széles mosollyal.
– Igen, ma csak lazítunk! – tette hozzá Nyafi, és elégedetten nyújtózott.
A következő pillanatban azonban árnyék suhant át előttük a földön. Nem madár volt. Nem is felhő. Valami sokkal nagyobb, sokkal gyórsabb … és sokkal furcsább.
A két barát egyszerre torpant meg.
– Te is láttad? – kérdezte Nyafi.
– Én is … – suttogta Hablaty, miközben nagyra nyílt szemekkel nézte az ösvényt. – De mi volt ez?
Az árnyék újra megjelent, most hosszabban, és mintha kicsit … visszanézett volna rájuk.
– Ez… ez minket figyel! – mondta Nyafi, és minden bátorságát összeszedte. – Utánajárunk?
Hablaty mély levegőt vett. – Már úgyis régen volt részünk nyomozásban!
A két barát tehát útnak indult, ám hamar rájöttek, hogy a titokzatos árnyék sokkal furfangosabb, mint gondolták. Előbb a fáknál tűnt fel, ahol ravaszul átugrott egyik ág mögül a másik mögé. Aztán a pataknál, ahol tükröződése hol kicsi volt, hol nagy, mintha játékot űzne velük.
Hablaty egyszer majdnem a vízbe huppant, mert azt hitte, utolérte. Nyafi pedig egy bokornál megijedt egy vadrépától, ami pont úgy mozgott, mint az árnyék, de csak a szél fújta.
– Ez az árnyék tényleg szeret tréfálkozni velünk! – mondta Nyafi, próbálva nem nevetni.
A nyomozás egyre rejtélyesebbé vált. Amikor lógó fejjel leültek egy nagy, mohás kőre, hirtelen furcsa neszt hallottak. A bokrok mögül valami apró, megrezzent hang bújt elő, P… pszt! Itt vagyok!
Hablaty és Nyafi egymásra néztek, majd lassan félretolták a bokrokat.
Egy apró, puha bundájú, gombszemű kis lény ült ott, reszketve. Szürke volt, mint egy árnyék, és minden lélegzetvétele végén halk pötty hang hallatszott, alig észrevehetően.
– Te… te voltál az árnyék? – kérdezte Nyafi kedvesen.
A kis lény bólintott.
– Én vagyok Spuri … az Árnyékmanó … – mondta remegő hangon. – De én nem akartalak titeket megijeszteni! Csak… csak segítséget szeretnék kérni!
Hablaty rögtön elszégyellte magát, amiért az imént félrelökte a bokrokat. Nyafi azonnal letérdelt a kis lény mellé.
– Miben segítsünk, Spuri?
A kis árnyékmanó elmesélte, hogy elveszítette az árnyéksapkáját, azt a különleges kis csillogó tárgyat, amivel kedvére változtathatta a méretét és alakját. Nélküle viszont nem tudja irányítani, hogy merre suhanjon, ezért tűnt úgy, mintha üldözné a két barátot. Valójában csak meg akarta találni, de a sapka folyton elgurult előle, akárhányszor hozzáért.
Hablaty és Nyafi egy pillanatig sem haboztak.
– Akkor keressük meg együtt! – lelkesedett Nyafi.
– A nyomozás eddig is ment! – mosolygott Hablaty.
Az árnyéksapkát végül egy titkos kis odúban találták meg, ahová véletlenül bepottyant. Az odú azonban tele volt csiklandós pókhálókkal, melyek minden lépésnél rezegtek és zizegtek, így a két barát alig tudott visszafordulás nélkül előrejutni.
Hablaty néha nagyot tüsszentett a portól, mire Nyafi nevetésben tört ki. A barlang mélyén végül megtalálták a sapkát, amely éppen egy kavicson billegett.
– Még szerencse, hogy kitartottatok! – mondta hálásan Spuri, amikor visszakapta. – Most már nem fogok véletlenül senkit se megijeszteni!
Hablaty mosolygott. – Mi mindig segítünk annak, aki bajban van.
Nyafi pedig hozzátette: – És a rejtélyeket együtt oldjuk meg!
Mire visszatértek a völgybe, a nap már lemenőben volt. Spuri boldogan suhant mellettük, immár irányítható árnyékként.
A két barát kéz a kézben baktatott, újra biztosak voltak abban, hogy minden furcsa jelenség mögött lehet valami egyszerű, kedves … vagy nagyon ijedős.
És ekkor a fűben megmozduló levelek alól előkerült Csigusz a bölcs csiga.
Csigusz, a bölcs csiga szólt!
– Látjátok, kis barátaim … nem minden árnyék jelent félelmet. Sokszor csak közelebb kell lépni, hogy felfedezzük, a rejtély mögött barát rejtőzik. Akkor már nincs is mitől félni. A kíváncsiság, a türelem és az összefogás minden titkot megold.
A két kis kalandor mosolyogva bólintott. – Igazad van, Csigusz. És mi továbbra is együtt nyomozunk!
Csigusz a bölcs csiga elégedetten biccentett, és lassan elindult tovább, hátrahagyva a nap fényében felragyogó kis csapatot.
irta: Nyitrai József 2025.11.16.
tovább a 31. fejezethez >>
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu










