Szivárványvölgy meséi
Hablaty és Nyafi kalandjai
Csikimanó és az elveszett kacagás
Aznap különösen csendes volt a Szivárványvölgy. A fák levelei alig susogtak, a patak is halkabban csobogott, mintha minden élőlény visszatartotta volna a lélegzetét. Hablaty, a kis sárkány és Nyafi, a kis koboldlány épp az erdő szélén üldögéltek. Nyafi virágokat font a hajába, Hablaty pedig megpróbált a saját farkával léggömböket formálni, kevés sikerrel.
Egyszer csak különös, apró hang szűrődött át a bokrok közül, – „Hé … hééé … miért ilyen búskomor a világ?”
Hablaty összerezzent.
Nyafi felpattant.
A bokorból pedig előugrott valami, ami akkora volt csak, mint egy nagyobb dió és legalább olyan kerek is.
Egy szőrös, pihe-puha kis csikimanó állt előttük. A haja olyan volt, mint az összegabalyodott bárányfelhő, az ujjai hosszúak és vékonyak, mintha csak csiklandozásra teremtették volna.
A csikimanó végigmérte őket, aztán felderült. – „Két szomorkás arc! Hát ez nekem való feladat! Itt az ideje csiklandozni!”
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, már ott termett Nyafi vállán.
Megcsikizte a koboldlány fülét.
Nyafi először csak pislogott, aztán kitört belőle a gyöngyöző kacagás. – „Hahaha! Ne! Ne! A fülem!”
A csikimanó elégedetten szökkent tovább.
– „Lássuk csak, te kis zöld pufi! Neked hová kell csiki? Az orrodraaa!”
És már csikizte is Hablaty orrát.
Hablaty pedig, ahogy meglepődött, reflexből fújt egy apró, ijedt kis lángocskát. Nem nagyot, épp csak akkora pukkanó tűzfolt volt, mint egy gyertya lobbanása.
De pont elég volt ahhoz, hogy … megperzselje a csikimanó ujjait.
A csikimanó felsikkantott. – „ÁÁÁ! A csiki-ujjaim! De hát … így hogyan csikizek …? Hogyan segítek a szomorúakon …?”
A kis lény leült egy kőre, és olyan bánatos lett, hogy a csikimanó tincsei is lekonyultak, mintha eláztatta volna őket az eső.
Nyafi szelíden mellé guggolt. – „Sajnáljuk … tényleg nem akartuk. Hablaty nem szokta meg, hogy az orrát csikizzék.”
Hablaty lehajtotta a fejét. – „Bocsánat… én is szomorú vagyok. De … nem hagyunk így! Segítünk!”
A csikimanó felnézett, szemei nagyok és könnyesek voltak.
– „Segítetek …? Komolyan?”
Nyafi bólintott.
– „Meggyógyítjuk a kis ujjaidat. Van is egy ötletem!”
Nyafi és Hablaty tudták, hogy a csikimanó ujja nem olyan, mint egy átlagos ujj. A csikimanóknak kacajjal tölti fel magát az erejük, anélkül azonban elgyengülnek. De a mostani fájdalmat csak valami különleges oldhatta fel:
a Gyógyító Kacaj, amelyet csak olyanok tudnak előidézni, akik egymásért, nem pedig magukért nevetnek.
Ezért a három kis kalandor útnak indult a Tücsök-völgy felé, ahol éltek a legendás Csengettyűtücsök zenészek. A völgy kicsit félelmetes volt: sűrű fák, mély árnyékok, itt-ott különös recsegések. Hablaty fázósan közelebb húzódott Nyafihoz.
– „Miért kell mindig ilyen ijesztő helyeken laknia mindenkinek?” – kérdezte Hablaty.
Nyafi elnevette magát. – „Egy varázslattal teli világban mindenki szereti a rejtélyt.”
Útközben azonban valami történt. A csikimanó minden bokor alatt azt suttogta:
– „Ne csikizzetek … jaj, én már úgyse tudok … én már soha …”
Nyafi és Hablaty összenéztek.
A csikimanó elkezdett kétségbeesni. A gondolat, hogy talán soha többé nem tud senkit megnevettetni, teljesen letörte.
Hablaty végül gyengéden megfogta a kis manó kezét.
– „Figyelj … csikizni még nem tudsz. De attól még vicces tudsz lenni.”
– „Hogy lennék …? Így?”
Hablaty elbambult, aztán nagy levegőt vett, összpontosított … és megpróbált egy félelmetes sárkányüvöltést kiadni.
A végeredmény?
Egy „nyíííí-hupp!” szerű hang, amitől még a madarak is elnevethették volna magukat.
A csikimanó először csak pislogott.
Aztán elmosolyodott, … Majd felkacagott, és Nyafi is.
A kacaj végül olyan hangossá vált, hogy a völgy összes csengettyűtücskéje előbújt, mert azt hitték, hogy koncertre hívják őket.
– „Hát ez mi volt?” – kérdezték nevetve.
– „A Gyógyító Kacaj!” – felelt Nyafi.
A tücskök rázendítettek, dallamuk csilingelt, mint apró harangocskák. A csikimanó ujjaiból halvány fény tört elő, majd újra életre keltek.
– „Megvan! Újra tudok csikizni!” – ujjongott, és már próbált is Hablaty felé nyúlni.
– „Állj!” – kiáltott Hablaty. – „Csak… ne az orromat.”
Nevetés harsant fel ismét, erősebb, boldogabb, mint eddig bármikor.
Ahogy a nap lement, a kis csapat visszaért Szivárványvölgybe. A csikimanó vidáman somfordált előttük, és már készült újra csiklandozni minden szomorú lényt.
Csigusz, a bölcs csiga ekkor lassan, nagyon lassan előmászott az avar alól, egy kő mögül, ahonnan mindent látott.
Csigusz a bölcs csiga szólt!
– „Nos… úgy látom, ma sokat tanultatok.” – mondta mély, lassú hangján. – „A nevetés gyógyító ereje hatalmas. De még erősebb az, amikor másokkal együtt nevettek. A világ nem attól lesz vidám, ha valaki csiklandoz … hanem attól, ha figyelünk egymásra, és akkor is segítünk, amikor véletlen hibát követtünk el.”
Hablaty bólintott.
Nyafi szorosan megölelte a kis csikimanót.
A csikimanó pedig boldogan nevetett tovább, óvatosan, mérsékelt csiki mennyiséggel.
Így tért vissza a kacagás és a jókedv Szivárványvölgybe.
irta: Nyitrai József 2025.11.16.
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu