Szivárványvölgy meséi
Hablaty és Nyafi kalandjai
A Suttogó Kavics
Hablaty és Nyafi egy napsütéses reggelen az erdő szélén játszottak, amikor egy különös csillogásra lettek figyelmesek a levelek között. A fény olyan halkan vibrált, mintha magától pulzált volna. Nyafi lehajolt, szétnyitotta az avart, és egy apró, sima kavicsot talált, amely olyan tisztán csillogott, mintha belülről világítana.
– Nézd, Hablaty… ez mozog! – suttogta Nyafi.
A kis sárkány óvatosan közelebb hajolt, de ekkor váratlanul halk, remegő hang bújt elő a kavicsból:
– Segítsetek… nekem… segítsetek…
A két barát egyszerre hőköltek hátra. Hablaty kerek szemei majd kiestek.
– Nyafi… ez a kavics beszélt!
– Nem, Hablaty… suttogott – válaszolta a koboldlány, és gyengéden tenyerébe vette a kavicsot. A hang erre még tisztábban szólt:
– Csak a jó szívűek hallanak… csak ők…
Nyafi elmosolyodott. – Hát akkor te biztos nagyon magányos vagy, ugye?
Erre finom rezgés futott végig a kavicson, mintha bólogatott volna.
A kavics lassan újra megszólalt, most már élesebben, mintha bízna bennük:
– Próbákat kell kiállnom… hogy újra igazi szikla legyek… hogy Csillanborz testvéremet hazavezethessem…
– Egy Csillanborz? – Hablaty füleit hegyezte. – Azok olyan kis rezgő bajszú, puha lények, ugye?
– Olyanok, mint egy élő, csillogó felhőgombóc! – tette hozzá Nyafi.
A kavics szelíden megmoccanva válaszolt:
– Csak egyetlen Csillanborz van… egyedül… rám vár… elveszett… Segítsetek… kérlek…
Hablaty habozás nélkül bólintott. – Segítünk. Mindent megteszünk!
A kavics ekkor fényleni kezdett, és megsúgta az első próbát:
– Valaki meghallotta suttogásom… az első próba teljesült. Induljunk… a következőhöz… nagy lejtő kell… hogy leguruljak… gyorsan… bátran…
Nyafi körbenézett. – De itt nincs lejtő… csak sík erdő!
Ekkor Hablaty felnézett a távolban húzódó dombokra. – Ott! Oda kell mennünk!
Így hárman, a kicsi kavics a tenyerükben, elindultak a domb felé. Ahogy közeledtek, a kavics hangja újra felcsendült, most határozottabban, – Tegyetek le a domb tetejére… hagyjátok… hadd guruljak magamtól…
Nyafi óvatosan a fűre tette, mire a kavics egy pillanatig mozdulatlan maradt, mintha erőt gyűjtene. Aztán hirtelen megindult lefelé, egyre gyorsabban, egyre ügyesebben, sőt mintha örömében szikrát is vetett volna. A domb alján nagyot koppant, majd boldogan zizzent:
– Sikerült… a második próba teljesült…
Ám a következő feladat már nehezebb volt.
– Víííz… csobbanás… merülés… felbukkanás… ez vár rám… – lehelte a kavics.
– A közeli tó nagyon messze van – vakarta a fejét Hablaty.
– Akkor indulnunk kell, és minél gyorsabban! – döntött Nyafi.
Útközben egyre sötétebb lett az ég, a szél is feltámadt, és amikor odaértek a tóhoz, már csak egy halvány csíkban látszott a nap. A kavics újra megszólalt:
– Dobjatok… bele… de ne féljetek… én tudom… mit kell tennem…
– Rendben – bólintott Hablaty. – De vigyázunk rád.
Nyafi finoman beejtette a kavicsot a vízbe. Először eltűnt a hullámok alatt, aztán nem történt semmi. A két barát aggódva nézett a tóra.
– Mi van, ha… – kezdte Nyafi remegve.
De ekkor egy fénygombóc robbant elő a felszín alól és a kavics előbukkant, tisztábban és ragyogóbban, mint valaha.
– A harmadik próba is teljes… még kettő van…
A következő feladat hallatán Hablaty felcsillant:
– Tűzben kell edződnöm…
– Segíthetek! – mondta büszkén Hablaty. – De nagyon óvatos leszek, ígérem!
A kis sárkány óvatos, meleg, narancsszín lángot fújt köré, nem perzselőt, csak épp annyit, hogy a kavics fényesen, tűzszínűen izzon tőle. A kavics rezegni kezdett:
– Ez jó… ez pont jó… kész… kész… már csak egy próba maradt…
– Mi az utolsó? — kérdezte Nyafi.
A kavics ekkor először nem remegett. Most a hangja tiszta, komoly, mégis szelíd volt:
– Barátokat kell szereznem… hogy soha többé… ne legyek egyedül…
Nyafi és Hablaty összenéztek, majd egyszerre mosolyogtak.
– Már van barátod – mondta Hablaty.
– Ketten is – tette hozzá Nyafi. – Mi vagyunk a barátaid.
A kavics úgy ragyogott fel, mintha ezer apró csillag született volna benne. Fénye egyre erősebb lett, aztán az egész erdőben visszhangzott az utolsó suttogása:
– Sikerült… minden próba… teljes… most… megmutatom… ki vagyok…
A kavics nőni kezdett, tágult, repedt, és egy pillanat alatt egy alacsony, aranyszínű fényben pulzáló sziklává változott. A szikla oldalából pedig előbújt egy pici, prémes, ragyogó bajszú lény – a Csillanborz.
– Nyafi! Nézd! – ujjongott Hablaty. – Ez egy tényleg valódi Csillanborz!
A pici lény boldogan bújt Nyafi tenyerébe, rezegve, mint egy doromboló kiscica.
A suttogó szikla még egyszer megszólalt:
– Köszönöm… hogy hittetek bennem… hogy segítettetek… most már hazavezethetem…
Nyafi gyengéden simogatta a Csillanborzt. – Mi köszönjük neked, hogy velünk tartottál.
Hablaty pedig sóhajtott: – Látod, Nyafi? Még a legkisebb kavics is lehet hős.
És amikor már indultak volna tovább, a sűrű fűből előbújt Csigusz, a bölcs csiga. Csöndesen, de határozottan megszólalt.
Csigusz, a bölcs csiga szólt!
– A fény sosem hangos, mégis messzire világít.
– A jóság néma, mégis messzire hallatszik.
– És aki igaz barátot keres, az mindig talál, ha maga is az.
irta: Nyitrai József 2025.11.16.
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu