Breki kalandjai – Breki és a Nagy Brekegő Verseny

Breki kalandjai

Breki és a Nagy Brekegő Verseny

Az Arany Lótusz virágzása óta a Zuzmós-völgy még szebb és boldogabb hely lett, mint valaha. Nyár derekán elérkezett az év legvidámabb ünnepe: a Nagy Brekegő Verseny. Ezen a napon a mocsárvidék legjobb énekesei gyűltek össze a Tavirózsa-színpadon, hogy összemérjék a hangjukat.

Mindenki izgatottan készült. A fák ágain tücskök hangolták a hegedűjüket, a szentjánosbogarak pedig már délután próbálgatták a díszkivilágítást.

Bíborka hercegnő lelkesen odaszaladt Brekihez:
– Breki, neked is indulnod kell! Te vagy a völgy hőse, nem hiányozhatsz a színpadról!

Breki azonban szomorúan megrázta a fejét, és a torkára, majd a fülére mutatott. Mivel sosem hallotta sem a saját hangját, sem mások énekét, fogalma sem volt róla, hogyan kell dallamosan brekegni. Csak kinyitotta a száját, és egy halk, rekedtes kis „krupp” hagyta el a torkát.

A közelben álló, gőgös Öreg Varangy – a tavalyi bajnok – ezt meghallotta, és hangos kacagásban tört ki:
– Hallottátok ezt? Még csak brekegni sem tud rendesen! Inkább maradj a rúdmászásnál, kisöreg, a színpad a művészeké!

Breki elszomorodott, de Bíborka hercegnő nem hagyta annyiban. Megfogta a barátja mancsát, és így szólt hozzá jelbeszéddel:
– A legszebb dal nem a torokból jön, hanem a szívből. Gyere, mutatok neked valamit!

Elérkezett az este, és elkezdődött a verseny. Az Öreg Varangy lépett elsőként a színpadra. Olyan hangosan és mélyen brekegett, hogy még a vízcseppek is rezegtek a leveleken. A közönség udvariasan tapsolt, de a dalából hiányzott a melegség – csak dicsekvés és hivalkodás volt benne.

Aztán következett Breki.

Amikor a kis béka kiállt a színpad közepére, a tömeg elcsendesedett. Néhányan összenéztek, az Öreg Varangy pedig kárörvendően mosolygott a kulisszák mögött. Breki egy pillanatra lehunyta a szemét. Eszébe jutott a magas bambuszrúd csúcsa, a Ködláp köde, a Suttogó-barlang kristályai és a drága barátja, Bíborka hercegnő.

Breki kinyitotta a szemét, és elkezdett „énekelni”.

Nem próbált hangos lenni, és nem akart másokat utánozni. A torkából csupán egy különös, ritmusos, lágy kis dallam tört elő: „krupp-krupp-brekk, krupp-krupp-brekk”. Közben azonban a mancsaival, a mosolyával és a ragyogó szemével elmesélte az egész történetét. A szentjánosbogarak azonnal átvették a ritmusát, és a dallamára kezdtek villogni, a tücskök pedig lágy, szívhez szóló kíséretet húztak a különös, őszinte kis ének alá.

A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Az édesanyák átölelték a kis ebihalaikat, a öreg békák szemébe pedig könnyek szöktek. Breki dala nem volt tökéletes, mégis megérintette mindenki lelkét.

Amikor befejezte, a közönség nem tapsolt. Helyette minden egyes béka a völgyben felállt, és magasba emelte a mancsát, így integetve a színpad felé. Ez volt a néma taps, amelyet Breki is láthatott és érezhetett. Még az Öreg Varangy is elszégyellte magát, és tisztelettel meghajolt előtte.

A zsűri egyhangúlag Brekinek ítélte a Különdíjat: a Kristály Tavat, amely a legszebb léleknek járt. Breki boldogan ölelte meg Bíborkát, mert ezen az estén mindenki megtanulta, hogy a valódi tehetség nem a hangosságban rejlik, hanem abban, ha valaki őszintén, szívből adja önmagát. Nem kell ugyanolyannak lenned, mint mások, és nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy értékes legyél. Ha szívből és őszintén teszed, amit csinálsz, a saját különleges hangod mindig utat talál másokhoz!

💎 a meséket írta: Nyitrai József
💎 rajz: Mi
💎 impulz.hu