Breki kalandjai – Breki és a Hóvihar titka

Breki kalandjai

Breki és a Hóvihar titka

Beköszöntött a tél a Zuzmós-völgybe. A tavirózsák leveleit puha, fehér hótakaró fedte be, az Ezüst-patak vize pedig csillogó jégtükörré fagyott. A békák ilyenkor általában a meleg, mohával bélelt odvaikban pihentek, és forró csipkebogyóteát kortyolgattak.

Ám az idei tél más volt. A királyi palotában vészesen fogyni kezdett a gyógyító fűzfahéj-tea, amely megvédte a kis ebihalakat a téli megfázástól. A gyógyító füvek csak a távoli Jégcsap-hegy tetején nőttek, ám aznap reggel hatalmas hóvihar tombolt odakint.

A palota ablakán kinézve a békák rémülten hallgatták a szél süvítését. A vihar olyan hangosan üvöltött és vijjogott a fák között, mintha dühös jégóriások ordítoztak volna.
– Halljátok ezt az üvöltést? Aki most kimegy, azt elsodorja a vihar! Lehetetlen feljutni a hegyre! – sopánkodtak az udvaroncok, és még jobban összehúzták magukon a gyapjúsálakat.

Breki azonban az ablaknál állva csak a kavargó, csillogó hópelyheket látta, amelyek úgy táncoltak a levegőben, mint apró fehér pillangók. Mivel nem hallotta a szél félelmetes süvítését, nem töltötte el rettegés. Észrevette, hogy bár a hó sűrűn esik, a fák törzse mellett szélcsendes, védett ösvények húzódnak felfelé a hegyre.

Breki magára öltötte a legvastagabb mohakabátját, a lábára kötötte a fakéregből készült hótalpakat, és elindult. Bíborka hercegnő aggódva, de büszkén intett neki búcsút az ablakból.

Ahogy Breki kilépett a völgyből, a hóvihar körülvette. A fák ágai nyikorogtak, a szél fülsiketítően tombolt a hegyoldalon, de a kis béka teljes nyugalommal haladt előre. Nem ijedt meg a lármától, így minden figyelmét a tájra fordíthatta. Éles szemével észrevette a hóban a havasi nyulak lábnyomait, amelyek pontosan a legbiztonságosabb, szélvédett sziklahasadékokon keresztül vezettek a csúcs felé.

Nemsokára felért a Jégcsap-hegy tetejére. A vihar felett ott ragyogott a téli nap, a sziklák repedéseiben pedig ott zöldelltek a friss, gyógyító fűzfahéj-hajtások. Breki gyorsan megtöltötte velük a hátizsákját, majd a hótalpain vidáman lesiklott a hegyoldalon, egyenesen vissza a palotába.

Amikor belépett az ajtón, a békák elképedve néztek rá. A király azonnal megfőzte a teát, amelynek meleg, fűszeres illata pillanatok alatt betöltötte a termet, és minden kis ebihal meggyógyult tőle.

Bíborka hercegnő átölelte a havas, kipirult arcú Brekit, majd a megszeppent udvaroncok felé fordulva mosolyogva így szólt:
– Látjátok, kedves barátaim? A félelem gyakran csak a vihar hangjából születik, nem pedig magából a veszélyből. Ha megőrizzük a belső nyugalmunkat, és nem engedjük, hogy a külső zűrzavar megbénítson minket, a legnehezebb úton is biztonságban célba érünk – épp úgy, ahogyan Breki tette!

💎 a meséket írta: Nyitrai József
💎 rajz: Mi
💎 impulz.hu