Szivárványvölgy meséi
Hablaty és Nyafi kalandjai
Árnyékhegy szívdobbanása
Hablaty és Nyafi már számtalan kalandon túl voltak, de amikor elérték az Árnyékhegy lábát, valami egészen különös érzés szállta meg őket. A hegy nappal csendesen és ártalmatlanul magasodott az ég felé, de ahogy az alkony vörösre festette az eget, mély, lassú dobb… dobb… dobb… remegés áradt belőle, mintha egy óriási szív dobogna. A szél úgy hozta a hangot, mintha maga a hegy lélegezne.
A környékbeli állatkák és koboldok messziről elkerülték a helyet, mert régi legendák szóltak egy félelmetes árnylényről, aki ott él bent, a kőfalak mélyén. De Hablaty és Nyafi tudták, hogy a félelmek legtöbbször túlzásokból születnek, így összenéztek, megfogták egymás kezét, és elindultak a titok felé.
Először egy árnyékokkal teli kanyonba jutottak, ahol minden árnyék életre kelt, és éppen azt a félelmet formázta, ami a szívük mélyén lapult. Nyafi előtt egy óriási, zabolátlan hullám tört fel, hiszen rettegett attól, hogy egyszer elsodorja valami, amit nem tud uralni. Hablaty előtt egy füstből formált, sárkány alakú árny repült elő, amely tüzet okádott, az a félelem volt, hogy egyszer nem tudja megfékezni a saját lángjait. A kettőjük szíve hevesen vert, de rájöttek: ha megfutamodnak, az árnyékok csak még nagyobbra nőnek. Így mély levegőt vettek, és a kezük remegését elrejtve, átléptek az árnyékok között. Azok pedig szépen lassan szertefoszlottak.
A következő próba egy furfangos kapu volt, amely akkor nyílt volna ki, ha valaki bátran és határozottan közelít hozzá, ám mindenki, aki eddig próbálta, megtorpant a kapuból kitörő, rémisztő hangok miatt. A kapu ugyanis időnként morajlott, mintha maga is tiltakozna a nyitás ellen. Nyafi azonban meglátta, hogy a hang csak a küszöb alatti üregekben kavargó levegő miatt keletkezik. Hablaty felszívta bátorságát, és úgy lépett előre, hogy nem hátrált meg. Ekkor a kapu halk kattanással kitárult.
Odabent pedig egy hatalmas kőszobor állt az útjukba, amelynek szemei hirtelen felragyogtak.
– Ki merészel járni az Árnyékhegy mélyén? – kérdezte mély, zengő hangon. – Csak az juthat tovább, aki megfejt egy ősi találós kérdést.
A szobor lassan így szólt:
„Ami akkor nő, amikor féled,
de kisebb lesz, ha szembe nézed.
Mi vagyok?”
Nyafi összeráncolta a homlokát. Hablaty is tanakodott. Aztán egyszerre csillant fel a szemük.
– Az árnyék! – mondták egy időben.
A szobor elmosolyodott, majd lassan félrecsúszott, utat engedve nekik.
A hegy mélyén pedig megtalálták a titok forrását, egy magára hagyott, hatalmas kőóriást, aki egy barlang szívében ült. Mellkasán egy fénylő kristály szív dobogott, ám megrepedezve, fájdalmas hangokat keltve.
– Nem vagyok szörny… – morajlotta mély szomorúsággal. – Csak elromlottam… és senki nem mert megközelíteni.
Nyafi gyengéden megérintette a kristályt, Hablaty pedig meleg, biztató fényt lehelt rá. A kristály lassan összeforrt, a dobogás halk és egyenletes lett, a hegy pedig kezdett teljes csendbe simulni.
A kőóriás megkönnyebbülten felállt. – Ti voltatok az elsők, akik nem féltek attól, amit nem ismernek. Ezt sosem felejtem el.
A két kis hős kézen fogva indult vissza a hegy kijáratához. Bár fáradtak voltak, a szívük erősebb volt, mint valaha. Tudták, hogy egy újabb félelmet győztek le, önmagukban.
Mire kiértek, az ég csillagfénye ragyogott fölöttük, és mintha az Árnyékhegy is hálásan, csendesen sóhajtott volna utánuk.
És ekkor Csigusz, a bölcs csiga poros kis úton kibukkant a bokrok közül, háza csillogott a csillagfényben, és így szólt
– Látjátok, gyermekeim … a félelem nem azért jön, hogy megállítson, hanem hogy megmutassa, mennyire bátrak is tudtok lenni.
– Aki soha nem hátrál meg, az megtalálja az utat még a legsötétebb helyeken is.
– A bátorság nem az, hogy nem félsz … hanem az, hogy mész tovább akkor is, ha félsz.
irta: Nyitrai József 2025.11.16.
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu