Guruló sorsok, emberi történetek – Taxi hátsó ülésén
Második fejezet: Szerelmi történet
A kora délutáni csúcsforgalom zaja és a tülkölő autók hangja szinte teljesen elnyelte a taxi motorjának durrogását, amikor a kijelzőn pittyent a rendszer, egy újabb fuvart jelezve a nyüzsgő belvárosi sétálóutca sarkáról. A kocsi alig állt meg a szegély mellett, a hátsó ajtó máris feltárult, és a város lüktető morajlásával együtt egy ötvenes éveiben járó, őszülő halántékú, de kifejezetten fiatalos alkatú férfi huppant be az ülésre. Laza, kissé gyűrött farmert és egyszerű sötétkék pulóvert viselt, ám a sportos öltözet ellenére a tekintetéből mérhetetlen szomorúság áradt. Ahogy becsapta az ajtót, a telefonját szinte tehetetlenül ejtette maga mellé az ülésre, majd fáradtan a szemébe lógó, őszes hajába túrt. Indulhatunk, mondta fojtott, remegő hangon, miközben bediktálta a címet egy távoli, csendes külvárosi lakóparkba.
Néha magam sem tudom, miért szállok taxiba ahelyett, hogy elsétálnék a célig. De a sötét hátsó ülésen van valami, ami rákényszeríti az embert, hogy beszéljen.
Talán mert maga csak az utat nézi és nem látja a szememben a gyengeséget.
Tudja, van ez a lány még az iskolából, az osztálytársam volt. Azóta is ott motoszkál a fejemben minden áldott nap. Ő is teljesen egyedül él egy csendes lakásban, és én is magányosan gubózom be a saját kis világomba esténként. Amikor néha összefutunk az utcán vagy a buszon, olyan hihetetlenül kedves hozzám. Mindig megállunk beszélgetni, és olyankor olyan közvetlennek tűnik, mintha egy pillanatra kinyílna a világ. De ez csak a felszín. Legbelül érzem, hogy egy láthatatlan fal veszi körül. Olyan zárkózott, mint egy kagyló, ami minden külső neszre azonnal bezárul. Én annyira, de annyira szeretném, ha ez több lenne. Ha nem csak véletlen találkozásokról szólna az életünk, hanem igazi partnerek lennénk. Egy pár, akik együtt mennek haza a nap végén. De egyszerűen nem merek közeledni hozzá. Megbénít a félelem, hogy tolakodásnak veszi, hogy elrontom azt a keveset is, ami most megvan. Mert ha egy ilyen nehezen megnyíló embernél rossz ajtón kopogtatsz, talán soha többé nem áll szóba veled. Ez a bizonytalanság, ez a néma vágyakozás teljesen felemészt. Fogalmam sincs, hogyan lépjek tovább anélkül, hogy mindent elveszítenék. Mondja, uram, maga annyi embert lát nap mint nap! Mit tehetnék egyáltalán? Van ebből kiút, vagy törődjek bele, hogy örökre csak a kósza utcai beszélgetések maradnak nekünk?
A sofőr a visszapillantó tükörbe pillantott, ahol csak a férfi szeme alatti sötét karikákat világította meg a műszerfal halvány fénye. Halkan indexelt, és behajtott egy csendesebb mellékutcába, mielőtt megszólalt volna.
Tudja, uram, húsz éve vezetem ezt a kocsit, és a hátsó ülésen már több könnyet láttam, mint a legszomorúbb mozifilmekben. Ha megtanultam valamit, az az, hogy a magány a legcsendesebb betegség a világon. Maga azt hiszi, hogy tolakodás lenne közeledni, de gondolt már arra, hogy talán az a lány a túloldalon pontosan ugyanezzel a bénító félelemmel küzd?
Aki zárkózott, az nem azért zárkózik be, mert nem vágyik senkire, hanem mert már túl sokszor bántották. A kedvessége, a közvetlensége, amikor magával van, az nem a véletlen műve. Az egy jel is lehet, egy apró rés a falon, amit magának tart fenn. Ha mindig csak a biztosra vár, ha megvárja a tökéletes pillanatot, amikor már nem kockáztat semmit, akkor sosem fog elindulni. Mert ilyen pillanat nem létezik. A magányos emberek világa olyan, mint két különálló sziget a ködös tengeren. Ha egyik sem épít hidat, mert fél, hogy a másik elutasítja, mindkét sziget örökre üres marad.
Ne akarjon azonnal szerelmes vallomást tenni, ne rohanja le a nagy szavakkal! Csak hívja meg egy kávére, de ne a megszokott sarki helyen, hanem valahol, ahol le lehet ülni, és csend van. Mondja meg neki őszintén, hogy örül, ha látja, és hogy szeretne több időt tölteni vele. Ahelyett, hogy a visszautasítástól félne, féljen inkább attól, hogy tíz év múlva is ezen a hátsó ülésen fog ülni, és azon merengeni, mi lett volna, ha megpróbálja. Mert higgye el nekem, a megbánás sokkal nehezebb teher, mint a nemleges válasz.
Az utas hosszú másodpercekig hallgatott, miközben a kerekek halkan durogtak a nedves aszfalton. A külső utcai lámpák sárgás fénycsíkokat rajzoltak a kabátjára, mintha a sofőr szavai nehéz takaróként borultak volna rá a hátsó ülés homályában. Aztán vett egy mély levegőt, és a szorítása is engedett a térdén pihenő táskáján.
A kocsi lassan lefékezett a járdaszegély mellett, a neonfényben úszó bérház előtt. A sofőr lekapcsolta a taxiórát. A hirtelen támadt csendben az utas előrehajolt, majd átnyújtotta a viteldíjat a két ülés között. A hangja már nem volt olyan remegő, mint az út elején.
Köszönöm, mondta halkan, miközben a kilincs után nyúlt a sötétben. Talán magának van igaza, és a hidat tényleg el kell kezdeni építeni, mert a szigeten már nagyon hideg van. A sofőr bólintott a tükörben, elrakta a pénzt, és csak annyit mondott: sok sikert, uram! A jövő héten már ne tőlem kérjen tanácsot, hanem mesélje el neki az egészet. Az utas kiszállt, becsapta az ajtót. A sofőr még látta a tükörből, ahogy a férfi nem sietve, hanem határozott léptekkel indul meg a kapu felé, miközben a taxi lassan kigördült a kihalt éjszakai utcára.
Hallgasd meg a kisregényem, Noémi előadásában
💎 kisregényt írta, Nyitrai József 2026.10.23.
💎 rajz: Mi
💎impulz.hu
Guruló sorsok, emberi történetek – Taxi hátsó ülésén
Első fejezet: A szökött menyasszony és a harcsapaprikás >>
Magyar Érmebolt ajánlata!
Vedd meg most, a 100 forintos forgalmi érme emlékváltozatait! magyarerme.hu
Vak Szín – Amit szívedbe rejtesz (József Attila verse)