Szivárványvölgy meséi
Hablaty és Nyafi kalandjai
A sötét verem titkai
Hablaty, a kis sárkány és Nyafi, a kis koboldlány jókedvűen sétálgattak az erdő szélén. A nap melegen sütött, a madarak csicseregtek, és minden tökéletesen békésnek tűnt. Ahogy nevetgélve ugrándoztak előre, egyre beljebb merészkedtek a fák közé, és észre sem vették, hogy a talaj alattuk lassan puhábbá, sötétebbé vált. Egy különösen árnyas részhez értek, ahol a fény is nehezen talált utat a fák lombjai között. Nem figyeltek eléggé, és hirtelen, ostorcsapásszerű reccsenéssel, beszakadt alattuk a föld. Egy mély, sötét verembe zuhantak, mely olyan mély volt, hogy a felső nyílás már csak apró fényfoltnak látszott.
A helyet egy félelmetes alak, a Sötét Verem Ura őrizte, egy árnyékból formált, morgó szörnyeteg, aki úgy font köréjük árnyékfalakat, mintha csak pókhálót szőtt volna. Hablaty próbált lángot lehelni, de a verem alján a füst eloszlott, és semmit sem világított meg. Nyafi segítségért kiáltott, bár hangja alig jutott ki a mélységből. A két kis kalandor próbált kapaszkodni, kimászni, de minden lépésnél visszacsúsztak, mert a falak simák és hidegek voltak. A Verem Ura mély, zörgő hangon szólalt meg: „Aki ide kerül, az csak úgy távozhat, ha megmutatja, mit ér a bátorsága… vagy ha másoké erősebb!”
Aznap éppen arra járt a Kobold Király és a lánya, a kobold királykisasszony. Velük tartott a Varázsló is, akivel arról beszélgettek, milyen különös dolgok történtek mostanában Szivárvány-völgy közelében. Amint a fák közé értek, halk, remegő hang ütötte meg a fülüket: „Se… gít… ség…” Először azt hitték, a szellő játéka csupán, de a Varázsló megállt, botját a földre koppintotta, és figyelni kezdett. „Ez nem a szél hangja – mondta lassan. – Valaki bajban van.”
A kobold hercegnő homloka ráncolódott, majd hirtelen felkiáltott: „Ez Nyafi hangja! Biztos vagyok benne!” Azonnal odaszaladtak a hang irányába, és megpillantották a hatalmas, tátongó verem sötét száját. A mélyből halk, visszhangzó sírás hallatszott. A Kobold Király komoran nézett a mélybe. „Nem lesz könnyű lejutni. A Verem Ura nem enged be akárkit.”
A Varázsló a botját felemelte, és halványan világító kötélfényből létrát varázsolt, de ahogy leengedték, az árnyékok dühösen csapkodtak, és tépni kezdték a fénylétrát. „Nem fogja elviselni a varázslatot” – mondta a Varázsló. „Más mód kell.”
A három felnőtt összefogott: a Kobold Király leszúrt a földbe két masszív gyökérből készült karót, a Varázsló erős széllel elterelte az árnyékokat egy pillanatra, a hercegnő pedig gyorsan leeresztett egy vastag, erős kötelet, amelyet maga font óriáslevelű fűből. Amikor a Verem Ura újra támadni próbált, a Varázsló fénygömbökkel vonta el a figyelmét, míg a Kobold Király a kötelet tartotta. A hercegnő bátran lemászott, még akkor is, amikor a sötét árnyak köré tekeredtek, és suttogó, félelmetes hangon próbálták visszatartani.
„Ne félj, Nyafi! Hablaty! Itt vagyunk!” – kiáltotta. Nyafi felfelé nézett, és amint meglátta a hercegnőt, remény költözött a szívébe. Hablaty is megkönnyebbülten horkantott egy aprót.
A hercegnő elérte őket, köréjük csavarta a kötelet, és megfogta mindkettőjüket. „Most húzzátok!” – kiáltotta fel. A Kobold Király és a Varázsló teljes erejükből húzni kezdték őket, miközben a Verem Ura utoljára még egy nagy árnyékrohamot küldött feléjük. A Varázsló ekkor hatalmas fényrobbanást idézett elő, amelyet még messziről is látni lehetett az erdőn túl. Az árnyék lény felüvöltött, és visszahúzódott a mélybe, a kötél pedig végre szabad útján emelkedhetett.
Hablaty, Nyafi és a hercegnő épségben felértek a verem széléhez. A két kis kalandor alig kapott levegőt, de ahogy kiértek a napfényre, a félelem lassan elszállt belőlük. „Nagyon köszönjük… tényleg… köszönjük!” – lihegte Nyafi. „Ha ti nem vagytok… mi ott maradunk.”
A Kobold Király elmosolyodott, és a kis koboldlány fejére tette a kezét. „Ne hálálkodjatok! Amikor mi voltunk bajban, ti segítettetek nekünk. Most mi adtuk vissza nektek, amit ti adtatok nekünk, a bátorságot és a jóságot.”
Hablaty bólintott, majd Nyafira nézett. „A barátok mindig hazasegítik egymást, igaz?”
És ekkor, ahogy a fény rájuk sütött, a jól ismert lassú, morgolódós hang megszólalt a közeli levélkupac mögül – Csigusz, a bölcs csiga jött elő.
Csigusz a bölcs csiga szólt!
– Na, na… látom ám, mekkora kalamajkába keveredtetek! De jól jegyezzétek meg: néha a legsötétebb helyek mutatják meg, mennyire világít bennetek az igaz bátorság. A másik pedig az, hogy aki segít másnak, az általában visszakapja a segítséget, amikor neki lesz rá szüksége. És harmadszor, a félelmet nem elkerülni kell… hanem együtt legyőzni.
A két kis kalandor összemosolygott, és tudták, hogy Csigusz megint nagyon, nagyon igazat mondott.
irta: Nyitrai József 2025.11.16.
tovább a 25. fejezethez >>
Minden jog fenntartva, másolni és terjeszteni tilos!
💎 impulz.hu