A csend ereje, amikor a veszteség, megváltoztat mindent …
A veszteség mindig váratlanul ér. Nem kér engedélyt, nem alkalmazkodik a terveinkhez és nem mérlegel, egyszerűen ott van, elönti a mindennapokat és egy űrt hagy maga után, amit semmi sem tud azonnal betölteni. A fájdalom súlya alatt gyakran elveszítjük a kapaszkodót és csak egyetlen dolog marad, a jelenlét, amely mellettünk áll, csendben és nem próbál semmit gyorsan megoldani.
Amikor az ember elveszít valakit, aki fontos volt, minden megszokott rutin hirtelen értelmetlenné válik. Az utcán sétálva a zajok tompák, a tárgyak idegenek, és a napok csak lassan kúsznak előre. Az egyik legnehezebb dolog ekkor az, hogy a körülöttünk lévők gyakran a „helyes” reakciót várják, vigasztaljanak, bátorítsanak, tanácsot adjanak. De a valóságban a legtöbbször ezek a szavak csak eltávolítanak minket önmagunktól, a saját érzéseinktől.
A valódi támogatás ritkán hangos. Egy kéz, amely megfogja a mienket, a csendes jelenlét, amely nem kényszerít semmire és a lehetőség, hogy átéljük a bánatot a saját ritmusunkban, ezek sokszor többet jelentenek minden szóval adott vigasznál. Ilyenkor nem az a feladat, hogy a fájdalmat eltüntessék, hanem hogy engedjék, hogy jelen legyen és lassan átalakulhasson.
Ahogy telik az idő, a veszteség nem tűnik el, de más formát ölt. A hiányérzet lassan emlékké, belső történetté válik, amely megőrződik a mindennapokban, a mosolyokban, a korábban közösen megélt apró pillanatokban. A fájdalom súlya mellett ekkor kezdünk rájönni, a múlt szépségei nem elvesztek, csak áthelyeződtek és segítenek tovább élni.
A csend és a jelenlét ereje abban rejlik, hogy nem akarja megváltoztatni az érzéseinket. Csak ott van, hogy segítsen kibontakozni belőlük, hogy a bánatot ne rejtsük el, hanem engedjük, hogy formáljon minket. Amikor az ember ezt megtanulja, lassan újra képes nevetni, újra élvezni a napokat, nem azért, mintha a veszteség nem létezne, hanem mert megtanult együtt élni vele és értékelni, ami megmaradt.
A csend így nem hiány, hanem erőforrás, ott van, hogy megmutassa, hogyan lehet továbbmenni, hogyan lehet jelen lenni önmagunkkal, miközben a hiány is része az életnek. Aki képes befogadni ezt a tapasztalatot, végül újra megtalálja a fényt, lassan, fokozatosan, saját ritmusában.
🕯️🕯️🕯️
🕯️ halk imát dúdol a szél 🕯️
„emlékek és könnyek között” /Halottak napja/
harang szól messze, halkan,
gyász szívűnkben, lángra lobban,
előtör a fájó múlt csendben,
feltépi a régi, mély sebet,
a temető csendje vár,
mint álmot őrző, régi nyár,
a kőre hull az őszi dér,
halk imát dúdol a szél,
minden sóhaj, minden ima,
sok könny, érted hull ma,
mécses ég, a lángja remeg,
mert a szív sosem felejt,
gyász uralja a napokat,
mécses fénye hívogat,
apró láng, az éj sötétben,
élnek ők, a szívünkben mélyen,
🕯️🕯️🕯️
Nyitrai József 2025.10.29.
💎irta: Nyitrai József
💎 impulz.hu