József Attila -Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. okt.
Attila József: Mama
It’s been a week just for mom
I keep thinking, stopping.
With a creaking basket in his lap,
he went to the attic, he went calmly.
I was still an honest person
I yelled, stomped.
Leave the bloated clothes to someone else.
Take me up to the attic.
He just went and waddled silently,
he didn’t scold me, he didn’t even look at me
and the clothes shiny, rustling,
they orbited, landed in the core.
I wouldn’t whine but it’s too late now
now i see how huge he is
gray hair floats in the sky,
dissolves blue in the water of the sky.
Oct. 1934