Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Koltó, 1847. szeptember.)
Sándor Petőfi – At the end of September
The garden flowers are still blooming in the valley,
The poplar tree in front of the window is still green,
But do you see the winter world over there?
Snow will already cover the roof.
The flame-beam summer is still in my young heart
And the whole sprout is still blooming in it,
But now my dark hair is turning to autumn,
The winter dere has already hit me in the head.
The flower falls, life fades away…
Sit, my spouse, sit on my lap here!
Who now lays your head on my bosom,
Won’t you break down in tears tomorrow?
Oh, say: if I die first, on my corpse
Do you easily cover your eyelids?
And will the love of a young man be able to hold him back?
How can you leave my name for him?
If you once throw away the widow’s veil,
Hang a dark flag over my head,
I will rise for him from the grave world
In the middle of the night, and I take it down there,
Do you want to wipe my hands,
Who easily forgets his faith,
And to bind up the wounds of this heart, who is you
Even then, even there, he loves forever!
(Koltó, 1847. szeptember.)